Cím: Haláltánc
Csapat: (j)pop
Választott idézet:

„Hadd halljam a hangodat - kérlek
Vezess be az álmaidba - kérlek
Hisz’ ha örökre lehunyom is szemem
Többé már nincs mitől félnem.”

Párosítás: ?/Yamapi, Ryo/Yamapi, enyhe Ryo/?/Yamapi
Leírás: A titokzatos főszereplőről a véletlen folytán kiderül valami. Valaki pedig úgy gondolja, nem hagyhatja ennyiben a dolgokat. Amíg teheti. (’a főszereplő gondolatai’ és „idézet”)
Figyelmeztetés: RPS, death-fic, angst.
Korhatár: 18+
Megjegyzés: A fandom Johnny’s Entertainment (azon belül NEWS/Kanjani8). A történet központi alakja a kérdőjeles személy, akinek kilétét nem akarom felfedni egészen a végéig. Illetve fontos szerephez jut még Nishikido Ryo (a fentebb megnevezett mindkét együttes frontembere) és Yamashita Tomohisa (a NEWS vezetője).
Jogaim sajna korlátozottak, egyik díszhím sem az enyém, de ha a tulajdonomban lennének, azt nem hiszem, hogy bevallanám. Csak a történetet birtoklom, de azt nagyon.
Köszönet illeti az összes (mind a három xD) csodálatos bétámat is, akik gatyába rázták a történetet! Nélkülük közel sem így nézne ki a dolog.
Jó szórakozást, ítéljétek meg Ti, valójában mennyire nyúltam mellé ezzel a történettel.



A Halál bárkit táncba hívhat.


~*~

Szörnyű rémálom főszereplője volt, s akármilyen keményen is küzdött, alig tudott kikászálódni a tudatát uraló lidércnyomás fogságából. Szédült, kavargott a gyomra, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem otthon, hanem egy ismeretlen ágyban tért magához. Kinyitotta szemét, s az első, akivel rögtön szembe találta magát, az az ember volt, akire az egész világon a legkevésbé sem lett volna kíváncsi. Nos, ez nem volt teljesen igaz, ő csak a második volt a nem is oly’ rég még üresen tátongó listáján. De sajnos arra a bizonyos lapra azóta már két név is beleégette magát tűzvörös tintával.

Jobb dolga nem volt - s kellő erőt sem érzett magában ahhoz, hogy kibújjon meleg vackából -, ezért belemélyedt a fotelban békésen szuszogó férfi tanulmányozásába. Sorban haladt, lentről felfelé: az egyik lábát maga alá húzva alkalmi nyoszolyáján pihentette, míg a másik a földet súrolta. A törzsét nem láthatta; a férfi kabátja takaróként borult arra. Erőteljes, férfias kezeivel magát ölelte át. A pólója alól kikandikált szép ívű kulcscsontja, melyet a jellegzetes, vastag nyak követett, rajta a kiugró ádámcsutkájával. A következő leltárba vett ’elem’ a lányok által hőn szeretett karakteres arcél volt. Majd a csókra termett ajkak, a családi örökségből fakadó nagy orr, és a mindenki által jól ismert anyajegyek következtek. Hogy teljesen pontos legyen vizsgálódása, nem hagyhatta figyelmen kívül az éppen csukva lévő, de éber állapotában fáklyaként, erős belső tűztől izzó fekete szemeit sem, melyek hihetetlen mélységet sugároztak. És ahogy elért ide gondolatban, ráeszmélt, hogy ezek a szemek éppen vizsgálódva szegeződnek rá.

Pislantott egyet, majd még egyet, de hiába, nem hallucinált, sajnos nem is látta rosszul, a másik is felébredt, és most őt figyelte. Viszont valami nem stimmelt. Volt valami a másik szemében, amit elsőre nem értett ugyan, de amikor végre figyelmet szentelt környezetének is, tudatosult benne, hol is van valójában.

’A picsába! Ez egy kórház! Ami pedig csak egyet jelenthet... Ne, ne! Kérlek ne, az nem lehet, hogy...’ – futott át agyán.

- Hogyan...? – hallott meg egy üresen kongó hangot, amelyben nehezen, de a sajátjára ismert.

A másik továbbra is csak vizsgálódva nézett rá. Vagy, talán sokkal inkább magába zárkózva.

’Igen, ez az, megvan, mit sugároz pillantása! Semmit. Mert megpróbálja teljesen elfedni a gondolatait’ – jött rá végre a titok nyitjára.

Ha nem érezte volna magát ennyire nyomorultul, hangosan felnevetett volna a helyzet abszurditásán. Két felnőtt férfi egy kórházi szobában üldögélve szempárbajt vívott, így mérve össze akaraterejüket. Valószínűleg maguk sem tudták, miért tették. S végre a másik megtörte a csendet.

- Miért? – csak ennyit kérdezett, nem többet, s ezzel lehullt róla a közömbösségbe dermedt álarc. Érzelmek hadát látta átsuhanni a másik arcán; szomorúság, aggodalom, düh, és a legerőteljesebb: fájdalom. Pontosabban sebzettség, de milyen!

’Tudja. Tisztában van mindennel’ – egy percig sem kellett tovább töprengenie, azonnal rájött a probléma forrására.

- Honnan...? – úgy látszik ez a mai az elhaló kérdések reggele. Más még el sem hangzott közöttük.

A fotelban ülő férfi – aki most sokkal inkább csak egy elveszett fiú –, lehunyta szemét. Nem volt meglepő tőle ez a reakció; „beszélő” szemei érzelmi nyomás alatt csak úgy dalolnak. Hallotta, hogy a másik felsóhajt, majd pedig végre megszólalt.

- Emlékszel arra, mi történt? – a másik hallgatását úgy értékelhette, hogy nem, ezért folytatta – Tegnap a forgatás után közösen indultunk vissza Tokióba. Gondolom, eddig tiszta. Majd kiszálltunk a taxinkból, de mielőtt elértünk volna a végcélul kitűzött étterembe, te váratlanul összeestél, rángatóztál párat, majd pedig nem mozdultál – kinyitotta szemét, tekintetét pedig vádlón a másikéba fúrta, és így folytatta tovább – Csak álltam ott, érted? Teljesen lefagyva, örökkévalóságnak tűnő pillanatokig. A következő egy óra teljesen ködbe veszett számomra is. Jött a mentő, bepakoltak, ide megérkezvén kipakoltak, betoltak egy vizsgálóba, és igazából ezt az egész folyamatot némaságba burkolózva végezték. Mikor már teljesen őrületbe kergetett, hogy nem tudok rólad semmit, jött egy doktor, aki megnyugtatott. Közölte, hogy nem kell aggódnom, hamarosan magadhoz térsz, és semmi komoly bajod sincs – szünetet tartott, szája pedig keserű vonalba préselődött – Fellélegeztem. Azt gondoltam, csak kimerült vagy a koncertek, és a forgatás miatt. Mekkora balfasz vagyok! Közben befutott a testvéred, akit értesítettek arról, hogy behoztak, és... – megakadt, nem folytatta tovább.
- Kíváncsi voltál. Nem bírtad ki, és lecsaptál az aranytálcán felkínálkozó lehetőségre, vagyis kihallgattad, miről beszélnek? – tippelte gunyorosan.
- Túl jól ismersz – érkezett azonnal a lemondó felelet – Naná, hogy így történt. De most már úgy vagyok vele, bár ne tettem volna!
- Menyire vagy képben? – folytatta a másik faggatását.
- Szerintem több mint eléggé. Végül is, az ember nem minden nap tudja meg az egyik csapattársáról, hogy haldoklik, amiről, lássuk csak... ez az illető elfelejtett eddig említést tenni?! – fintorodott el dühösen – Mégis mikor akartad közölni velünk? Vagy úgy tervezted, szépen csendben eltávozol a világból, és senkinek nem szólsz egy átkozott szót sem?! – látta, hogy rettentően mérges rá, viszont ez nem a vak düh, hanem sokkal inkább a belsejét szaggató fájdalom megtestesülése volt.

- Tudja egyáltalán valaki? – tett fel egy újabb kérdést.

- A családom – hosszú idő után szólalt csak meg újra –, ők is csak azért, mert nem volt más választásom. Ott voltak velem, mikor kiderült ez az egész. De hidd el, szívesen megkíméltem volna őket ettől az élménytől!
- Akkora idióta vagy! – pattant fel helyéről a másik. Látszott, hogy kiabált volna, de a környezetük miatt megpróbálta magát visszafogni – Az mégis miért lett volna nekik jó? Egyik pillanatban még van testvérük, vagy fiuk, a másik pillanatban már csak egy... hulla, meg az emlékek. Mekkora barom vagy! És mi?! Hogy értesültünk volna róla? Egyik nap, hopp, nem te érkezel munkába, hanem a hír egy sajnálatos eseményről? Ezt mégis hogy képzelted? Tudd meg, önző vagy! Egy szemét, és önző dög! Hogy vagy képes csak magadra gondolni? Azt hiszed, csak neked nehéz? Nem gondolsz ránk? A barátaidra, kollégáidra, és a családodra sem igazán? Könyörgöm... Ha te már nem létezel, mi akkor is itt leszünk, s együtt kell élnünk a tudattal, hogy nem leszel velünk, soha többé. Még a lehetőséget sem adnád meg nekünk, hogy elbúcsúzhassunk? Hogy rohadnál meg! – suttogta az utolsó mondatot lemondóan.
- Nem kell izgulnod, pár hónap, és szó szerint azt fogom tenni – megütközve nézett rá ezt hallva, majd csendben visszaült előbbi helyére. ’Furcsa. Míg eszméletlen voltam, megszokta a gondolatot, hogy eltávozom? Hisz’ nem is azon bukott ki valójában’ – Ha minden igaz, és biztos így van, különben nem lennék itt – ’és te sem’ – romlott az állapotom, szóval egy-két hónap, és vége is az egésznek.
- Hogy lehetsz ennyire tárgyilagos, és nyugodt? – suttogta – Hogyan?
- Tudod, volt időm hozzászokni a gondolathoz. Lehet, hogy önző vagyok, az is előfordulhat, hogy mégsem, de nem akartam másokat terhelni a problémáimmal – felemelte kezét, ezzel tartotta vissza az épp közbevágni szándékozó másikat – Nem akartam, hogy úgy kezeljenek, mint... Mit szépítsük? Mint, aki a halálán van. Normálisan akartam befejezni, teljes életet élve, ameddig csak tehetem. Ez akkora bűn lenne? Nem akartam látni a tekintetekben tükröződő aggodalmat, fájdalmat, vagy, ami még rosszabb, a szánalmat. És igen, azt sem akartam, hogy velem együtt szenvedjetek, nézzétek, ahogy leépülök, s válok mások segítségére szoruló ronccsá. Olyanná, akinek segíteni kell mindenben, mert nem képes kielégítően ellátni önnön szükségleteit. A maradék emberi méltóságomat megőrizve, egyedül, - ’vagy, ha nagyon muszáj, a számomra legfontosabb emberekkel körülvéve’ – akartam bevégezni. Nem akartam, hogy így lássatok – csuklott el hangja – Nem akartam...

A fotelban helyet foglaló férfi látta, ahogyan a másik a szeme előtt zuhant magába, teljesen belemerülve az önsajnálatba. Értette, hogyne értette volna, mit akart mindezzel mondani neki. Viszont azzal is teljesen tisztában volt, hogy nem így fog történni. Nem történhet így! Akik a másik életének szerves részét képezik, azoknak mind tudniuk kell erről. Nem lehet senkit sem megfosztani a búcsú lehetőségétől, mert utána csak minden rosszabb lesz – ebben biztos volt. A csapattársa kitörése viszont rávilágított arra, hogy nem is kell igazán aggódnia, ő is érzi azt, hogy nem helyénvaló, ha ennyire elzárkózik. Innentől már minden a többi emberen múlik majd. Vajon ők hogyan döntenek? Mellette állnak-e a nehéz időkben, vagy pedig sorsára hagyják? Tudta, hogy sem ő, sem a férfi többi barátja nem tennének ilyet, támogatják majd mindenben, amiben csak lehet. S ezt mind közölte a másikkal is, ahogy a gondolatok átcikáztak agyán. Az említett bele is egyezett abba, hogy nem titkolózik tovább. Egy dologra viszont mérget mertek volna venni mind a ketten, arra, hogy mindenkit megráznak majd a történések. Az alacsonyabb férfi arról viszont nem tett említést, hogy van más is, amiről beszélniük kellene. Úgy döntött, az ráér majd akkor is, mikor elcsitulnak a kezdeti sokk hullámai.

~*~

Két napot kellett csak a kórházban töltenie. Többnek amúgy sem lett volna értelme. Gyógyíthatatlan; ez már akkor kiderült, mikor először vizsgálták ki alaposabban. Nem gondolta volna soha, hogy a néha fellépő, s erősen szúró fejfájását egy daganat okozza. Jobban mondva - mint a második MRI leletek alapján kiderült -, kettő, amelyek közül az egyik sajnos rossz helyen volt és így nem műthető. Az első felfedezése után még volt remény, de az új tények fényében, az semmivé is foszlott. Ajánlották neki a kemoterápiát, de azt is közölték vele, rajta az sem segíthet tartósabban. Maximum egy-két plusz hónapot nyerhet, viszont a kedély- és fizikai állapotában is mértéktelen ingadozások léphetnek fel mellékhatásként. Köszönte szépen, és inkább nem kért belőle. Szedte a felírt gyógyszereket, vitaminokat; szinten tartotta velük állapotát, s próbálta elkerülni azt, hogy bárkinek is feltűnjön helyzete. A hirtelen súlyvesztését és a hangulatváltozásait pedig az aktuális diéta számlájára írta úgyis mindenki. Talán nem is volt túl rossz színész, igaz?


Ahogy előre sejtették, a hír nagy felbolydulást okozott. Mikor az ájulást követő harmadik napon először tette be a lábát a Johnny’s Jimusho épületébe, kisebb tömeg várta; három banda, név szerint a NEWS, KAT-TUN és a Kanjani8 tömörült közvetlenül a bejárat mellett, s kicsit beljebb pedig Toma állt a T & T duóval, és az Arashival karöltve. Ahogy végignézett a csoportosuláson, egészen biztossá vált, hogy nem egyedül távozik a túlvilágra. Nishikido Ryót tuti, hogy magával viszi. Bosszúból. Vagy csak kísérteni fogja. Az említett az első sorban állt, balján Uchival, jobbján Yamashitával, az ajkán apró bocsánatkérő mosoly játszott, a szeméből viszont sütött, valójában egyáltalán nem sajnálja, hogy idecsődített ennyi embert.

’Poltergeistet fogok játszani nála, döntöttem! De először is essünk túl ezen az egészen, úgy sincs más választásom’ – gondolta.

A következő néhány órát az Arashi öltözőjében töltötték mindannyian – az övék volt természetesen a legnagyobb a jelenlévő bandák közül, bár még így is szűkösen voltak -, s ő pedig mindent megosztott az összegyűltekkel. Nem köntörfalazott, őszintén beszélt betegségéről, kétségeiről, és arról, hogy eddig miért nem mondott semmit sem. Arra gondolt, hogy sokkal könnyebben ment a dolog, mint remélni merte, sőt, össze sem volt hasonlítható ez a beszélgetés a Johnny-sannal lefolytatottal. Az sokkal megterhelőbb volt, de az öreg beleegyezett mindenbe, amit csak kért. ’Lehet, hogy gyakorlat teszi a mestert?’ – majdnem elvigyorodott.

Remélte, megértik. Remélte, nem teszik nehezebbé a helyzetet, ami sajnos így sem volt túl egyszerű.

A tömeg csak lassan oszlott fel, és mikor órákkal később végre becsukta maga mögött öltözőjük ajtaját, üdvözölte a jól megérdemelt nyugalmát; megkönnyebbült, s egyben fáradt sóhajjal rogyott le a szoba végében álló kanapéra.

’Az idő majd mindenkinek a segítségére siet. Talán majd egyszer mindenki megbékél a helyzettel, és az elkerülhetetlennel’ - miután ezt végiggondolta, agya elkezdett zongorázni a nap folyamán beleivódott gesztusok, történések, és az őt ért benyomások között.

Az egyik sarokban sírva összeboruló Yasu, Maru-chan, Tegoshi és Massu, miközben Tacchon próbálta őket vigasztalni, pedig maga is erősen könnyezett. A haragosan maga elé bámuló Aiba-chan és Subaru, akiket a szintén nem túl nyugodt Hina és Sho próbálta nyugtatni. A szoba másik végében ülő Nakamaru-Kame-Jin trió, ahogy nem bírták elszakítani a tekintetüket róla. És végül, de nem utolsó sorban, a másik három mellett egy fotelon osztozkodó Ryo és Yamapi páros, akik közül az első ellágyulva, szeretetteljesen nézte őt – amitől neki a hideg futkosott a hátán, olyan szokatlan volt ez a tekintet – a másik pedig kiismerhetetlen pillantásával nem engedte továbbvándorolni tekintetét. Nem értette ezt az örökbefagyott pillanatot, azóta is maga előtt látta azokat a hatalmas, mások szerint teljesen érzelemmentes és üres szemeket. Számára inkább hihetetlen mélységet sugároztak, olyat, melyben, ha nem elővigyázatos az ember, úgy elveszhet, hogy utána soha nem szabadulhat varázsa alól.

Hangosan felsóhajtott.

Sajnos e szemek tulajdonosa már máshoz tartozott. Az érzelmektől intenzíven izzó tekintetű heves személyiség – Ryo –, és a halott, de nem kisebb beszippantó erővel rendelkező pillantású topidol – Yamapi – egymást próbálták megszelídíteni. S akármennyire is ellentétes személyiséggel rendelkeztek, úgy tűnt számára, nagyon is jól ment nekik a dolog. ’Ahhoz képest, hogy valószínűleg Akanishin kívül nem tud róluk hivatalosan senki sem, ha jobban megfigyeli őket valaki, láthatja, hogy csak úgy sugároznak egymás közelében’ – gondolta.

Újra sóhajtott, ezúttal a belsejében növekvő frusztráltságot próbálta meg így csökkenteni.

Nem tehetett róla, hiába kellett volna most mással foglalkoznia, akkor sem tudott szabadulni a másik férfi képétől, aki bár nem az övé, de állandóan kísértette álmaiban, sőt lassan már az ébrenlét óráiban sem hagyott neki csöpp megnyugvást sem. Nem mintha ez az édes kínszenvedés igazán zavarta volna, hisz’ ez legalább elterelte figyelmét teste sorvadásáról. Már nem is tudott tisztán visszaemlékezni arra, pontosan mikor ébredt fel benne először a vágy a másik iránt. Talán még akkor, mikor mindketten Juniorként táncoltak senpaijaik mögött? Vagy később, mikor a másik a NewS vezetője lett, s fokozatosan vált még híresebbé, arcmása pedig mindenhol visszaköszönt rá a hirdetőtáblákról? Igazság szerint, köpött rá mikor, hogyan, s miért történt. Azt tudta csak, milyen szar érzés volt realizálni érzelmeit. Főleg, hogy nem sokkal azelőtt ébredt rá minderre, mielőtt tudomást szerzett a testét emésztő kórról.

Véletlenül látta meg őket. Épp egy Johnny-sannal lefolytatott megbeszéléséről tartott haza késő este. Az öltözőből akart pár dolgot magához venni, ezért gondolta megvizsgálja, hátha véletlenül nyitva felejtette valaki az ajtót. Szerencséje volt, legalábbis azt hitte két pillanatig, aztán az ajtó teljesen feltárult, s odabentről a teljesen egymásba gabalyodott Ryo és Pi látványa fogadta. A fiatalabb férfi a másik előtt térdelt, annak férfiasságával szájában, s miközben mozgatta fejét, egy pillanatra sem szakította meg a kettőjük közötti szemkontaktust.
Majdnem hangosan felnyögött az előtte kirajzolódó képtől. Ryo pont akkor élvezett el a másik ajkai között, aki ezután kézfejével megtörölte száját, felállt, s magához húzta párját egy csókra. Tekintetük egy pillanatra sem szakadt el a másikétól. Ekkor csukta be a lehető leghalkabban az ajtót, majd este, miközben Yamapi arcát maga elé képzelve - jobban mondva magát az ajkai közé képzelve – könnyített magán, s élvezett hatalmasat, rá kellett döbbennie, hogy valószínűleg egy olyan férfiba esett fülig bele, aki már máshoz – és nem is akárkihez, hanem egyik jó barátjához -, Ryóhoz tartozik.

Emlékei közül az ajtó csapódásának hangja szakította ki, s mikor felnézett, épp az előbb újraélt jelenet szereplőivel találta magát szemben. Még jó, hogy nem az a típus volt, akit könnyen zavarba lehetett hozni. ’Határozottan röhejesen venné ki magát, ha elpirulnék, akárcsak egy bakfis’ – futott át rajta a gondolat. A másik kettő egy szó nélkül kényelembe helyezkedett vele átellenben, meglepő komolyságba burkolózva.

Kényelmetlenül érezte magát a ránehezedő pillantások kereszttüzében, de mielőtt rákérdezhetett volna, mi folyik itt, Ryo megtörte a csendet.

- Tudtad, hogy ha nyugtalan képek gyötörnek, akkor hangosan beszélsz álmodban?
- Huh?!
- Sőt, mi több, tudtad, hogy ilyenkor olyanokat is kikotyogsz, amiket valójában ébren soha nem mondanál ki?

Kezdett határozottan rosszat sejteni. Ryo csak egy alkalommal hallhatott bármit is tőle, amikor ott volt vele a kórházban. Csak nem csúszott ki semmi arról a száján, ho-

- Érdekes dolgokat hallottam akkor éjjel, de úgy döntöttem, addig nem szólok inkább róla, míg nem tisztázod a helyzetet a többiekkel, és mivel ezen ma túlestél... – szavai fenyegetően lógtak a levegőben. Hirtelen Pi szólalt meg, akinek jelenlétét majdnem sikerült tökéletesen elfelejtenie addig.
- Teljesítem azt, amire a szíved mélyén a legjobban vágysz. Egy napra megkapsz, csak a tiéd leszek - jelentette ki mindezt, teljes lelki nyugalommal.

Tátott szájjal nézett hol az egyikükre, majd a másikukra, és végül Ryón állapodott meg pillantása, aki rögtön felhördült.

- Ne nézz már így rám! Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen ajánlat hangzott el a barátom szájából. Igen, arra is rájöttem, hogy tudsz erről az apróságról – félmosolyt villantott párja felé – És nem bánom. Egyiket sem. A döntést pedig közösen hoztuk meg – érezte, ahogy arcán megfeszül a bőr.

- Még csak eszedbe se jusson semmiféle idióta gondolat! – ezt látva Ryo összeszűkítette szemét – Nem a sajnálat vezérel minket. Nem is a nap hősei akarunk lenni. Tekintsd ezt amolyan búcsúajándéknak tőlünk. Hiszen...

A kimondatlan szócska percekig keringett a beállt némaságban.

~*~

„- Tudom, mire vágyik a világon a legjobban, Tomohisa. Ha lenne rá lehetőséged, te teljesítenéd egy haldokló legtitkosabb vágyait?
- Ha számomra fontos ez a személy, igen.”

~*~

Szikrázó nyári nap volt, olyan, amilyet vétek lenne elpazarolni. Ilyenkor boldog-boldogtalan vízpartra vágyott; odakint akartak szórakozni a barátaikkal, vagy csak a napon kiterülve pihenni, s hagyni, hogy a lágy szellő kimossa belőlük minden búbajukat. Pontosan ez a hangulat itatta át azt a bizonyos napot is, mikor a NEWS két oszlopos tagja beváltotta ígéretét.

„Hadd halljam a hangodat – kérlek”

Yamapi kora reggel jött érte, betuszkolta autója anyósülésére, közben egy szót sem ejtve arról, hová is tartanak. Indulás után rögtön elszunnyadt, s csak arra ébredt fel, mikor megállt a kocsi alattuk. Kinyitotta szemét és az elé táruló végtelen óceán látványa egyből magával ragadta.

- Ez volt az úticélunk?
- Igen - bólintott a másik –, holnap reggelig itt maradunk. Ne aggódj, Ryo megkérte édesanyádat, pakoljon össze néhány dolgot számodra – közben a hátsó ülésen pihenő táskára mutatott – szóval semmi nem akadályozhat meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat! – ezzel megragadta a kezét, és a nem messze lapuló házikó felé terelte.

Mikor beléptek, önkéntelenül is végigfuttatta pillantását a kunyhó belsején. Nem volt nagy, két szobával, egy nappaliként és étkezőként funkcionáló helyiséggel, valamint egy apró fürdőszobával, és egy konyhával büszkélkedhetett csak. Az első, ami eszébe jutott róla, az volt, hogy rettentően otthonos.

Az egész napot kint töltötték a parton. Hol a vízben lubickoltak – Pi próbálta megtanítani szörfözni, de mikor egy idő után rádöbbent, hogy reménytelen esettel van dolga, feladta tervét –, hol kint a homokban szórakoztak. Ha valaki erre tévedt volna – ami tekintve, hogy magánterületen voltak, lehetetlennek minősült –, két gondtalan, vidáman kacagó férfi látványával találta volna szembe magát.

Szép dolog a látszat, nemde? Pedig a felszín alatt végig ott szikrázott a várakozás feszültsége.


Az alkony a nemrég gyújtott tábortűz mellett köszöntött rájuk. Csendesen megvacsoráztak, Yamapi pedig kicsit később titokzatosan távozott, hogy pár perc múlva újra felbukkanhasson, kezében egy gitárral – ami történetesen Ryo egyik kedvenc darabja volt.

’Oh...’ – gondolta – ’tehát az egyik, amit elfecsegtem az volt, hogy egyszer bár hallanám, ahogy kötöttségektől mentesen, magáért az éneklés öröméért ad elő valamit. Szerettem volna rájönni arra, vajon akkor is annyira elvarázsol-e a hangja, mint egyébként?’

Yamapi vele szemben foglalt helyet, rápillantott, majd halkan egy dalt kezdett el énekelni; neki pedig addig hevesen verő szíve kihagyott egy ütemet. Még nagyobb hatással volt így rá, mint ha színpadon dalolt volna.

„A napraforgók kora nyarat idéző aromájukkal hívogatnak minket,
Belengi a tengerpartot illatuk.
A nap már majdnem túl fényesen süt, s
Tengernyi emlék özönli el elmém.
Az óceán túlpartján mind a kettőnket megkísértett egy gondolat.
Vajon egy nap újra eljuthatunk Oda?”*

Mozdulatlanul hallgatta a neki szánt előadást, közben pedig azon töprengett, mennyire lenne gáz, ha elsírná magát, akárcsak egy kisfiú? Inkább lehunyta szemét, úgy hallgatta tovább a rögtönzött koncertet. S az este még csak most kezdődött.

„Vezess be az álmaidba – kérlek”

Kicsit később, mikor visszatértek a házba, egyre jobban hatalmába kerítették kétségei. Tudta, mi fog következni most. Akarta, naná, hogy akarta, de mégis taszította a gondolat. ’A francba is! Hiszen erre vágysz már mióta! Ne most omolj össze!!’ – győzködte egyik énje – ’Igen, de... De az egyik barátom pasiját akarom megfektetni! Valóra akarom váltani minden apró kis rejtett vágyát, amit eddig csak Ryo tehetett meg. És ez kurvára nem helyes!’ – riposztozott másik fele. Végül a két hang kiegyezett annyiban, hogy sodródjon a történésekkel, és majd meglátja úgyis, vajon mi sül ki ebből az egészből.

Miután nagy levegőt vett, végre kióvakodott a fürdőből, ahol az elmúlt majdnem egy órát töltötte. ’Nevetséges vagyok, olyan, mint szűzleány a nászéjszaka előtt’ – mormogta lehajtott fejjel.

Hirtelen arra eszmélt fel, hogy valaki a falnak lökte, s rátapadt ajkával az övére. Agya teljesen kiürült, belesóhajtott a csókba, s minél jobban hozzátapadva a másikhoz, viszonozta azt. Nem tudta, mennyi ideig álltak ott, de nem is érdekelte.

’Nem megy, nem megy, nem fog menni’ – zakatolt benne egyre intenzívebben a kétség.

- Nem fog menni - mondta ki hangosan is, Pit pedig finoman arrébb taszította – Nem vagyok képes rá. Ryo...
- Ez mást mutat számomra – Pi lágyan végighúzta mutatóujját a nadrágjában fájdalmasan lüktető merevedésén. Eddig észre sem vette, mennyire fel van izgulva. Felsóhajtott.

Yamapi pedig újra lecsapott szájára, közben kezével pedig a textilréteg alá bújtatott erekcióját masszírozta egyre erősebben. De újra feloszlott pár pillanatra a tudatát borító köd, s most kicsit erőteljesebben lökte félre a másikat.

- Nem, a picsába is, nem! Nem tudom ezt tenni Ryóval!
- És ha végig itt leszek? – hallott meg egy nagyon is ismerős hangot. Oldalra fordította fejét, és szembetalálta magát az emlegetettel.
- Mi...? Hogy...? – hirtelen egy értelmes gondolatot sem tudott összerakni, és felváltva pislogott a két férfira.
- Sejtette, hogy így reagálsz majd. Ezért szükség esetére elfoglalta a másik szobát – válaszolt Yamapi.
- És ha nem bizonytalankodom? Képes lettél volna végighallgatni, ahogy megdugom a barátod? – meredt felhúzott szemöldökkel az újonnan érkezettre, mire az válaszul felmutatta a kezében szorongatott iPodját.
- Oh.
- Nem vagyok hülye, és mazochista hajlamaim sincsenek – vigyorodott el Ryo – És mivel számítottam rá, hogy így alakulnak a dolgok, készültem. Szóval, életbe léptetem a „B” tervet!
- A mit?

Ryo nem felelt, inkább közelebb lépett, és keményen megcsókolta. Érezte, ahogy Pi pedig hátulról simul hozzá. Aztán az előtte álló férfi olyan hirtelen távolodott el tőle, hogy ha nem tartotta volna más, előrebukott volna.

- Itt leszek végig veletek, és ha valami probléma akad, közbelépek.
- Tényleg nincsenek önkínzó hajlamaid – vigyorodott el – csak saját magad lököd más férfi karjába a szeretőd. Ja, és még végig is nézed, mit művelnek együtt!

’Vajon hány álmatlan éjszakájába került, mire meg tudta hozni ezt a döntést?’ – remélte, tisztán kivehető a tekintetéből a mérhetetlen megkönnyebbülés, és a másik iránt érzett hála.

- Elég már a dumából – mordult fel a teljesen figyelmen kívül hagyott Yamashita. Megragadta áldozata karját, berángatta a hálóba, ahova megérkezvén rögtön lelökte őt az ágyra. Mögöttük egy pókerarcú Ryo haladt sokkal lassabban, s mikor beért, elhelyezkedett az ágy mellett álló fotelban; mielőtt hátradőlt volna, utoljára mélyen belenézett Tomohisa szemébe. Aprót bólintott még, mintha csak egy néma kérdésre válaszolna. Közben ő azon töprengett, hogy ideje új kedvenc párost választania magának, de nem volt lehetősége elmélyedni a témában, mert Yamapi úgy vetődött rá, mint nagymacska a vacsorára szánt gazellára. Hagyta, hogy a másik tépje-szaggassa ruháját, miközben Pi magát is igyekezett minél gyorsabban megszabadítani a felesleges daraboktól. Igyekezett ő is segíteni, de ügyetlen, s remegő ujjai inkább csak hátráltatták a folyamatot.

Próbált a valóságban maradni, de az őt oda rögzítő szálak megint elvékonyodtak, miközben a fiatalabb úgy csókolta, mintha csak az élete múlna rajta. Valamilyen szinten ez igaz is volt. Ha nem érezhet minél előbb többet Yamapiból, abba beleőrül. S mégis, ahogy a férfi elkezdte gyengéden végigkényeztetni testét tetőtől-talpig, mozdulni sem tudott a benne kavargó mindenségtől.

Transzából a férfiasságát beburkoló forró nedvesség szakította ki hirtelen. Felemelte fejét, s szembetalálta magát Yamapi átható pillantásával, aki közben nyelvével a makkját ingerelte. Képtelen volt elmerülni a másik szemében, inkább Ryóra próbált rálelni tekintetével. Meg is találta őt, bár nem tudta eldönteni a másik merre járhat vajon lélekben éppen. Aztán észrevette. A fotelban ücsörgő kínzó lassúsággal simogatta magát egyik kezével, míg a másik kezének mutatóujja ajkával játszadozott. Yamapi ekkor kicsit erőteljesebben szorított egyet rajta odalent, s a hirtelen inger visszaterelte a figyelmét rá.

- Azt szeretném, ha végig a szemembe néznél, miközben leszoplak – adott hangot vágyának a másik. Ő pedig, ezeket a szavakat hallva, végre felszabadult. Az nem kifejezés mennyire! Kicsivel később felhúzta magához az addig lábai között munkálkodó férfit, gyors és minden romantikát nélkülöző csókot váltott vele, majd pedig átvette az irányítást. Ő került a másik fölé, és végigjárta szájával azokat az ösvényeket, amelyeket az előbb Pi térképezett fel rajta, a másikból apró sóhajokat váltva ki tevékenységével. A kulcscsontjára lehelt pehelykönnyű csókokat viszont már hangos nyögés kísérte. Tehát megtalálta a fiatalabb egyik erogén zónáját! Nem is hagyta ki az ebből fakadó lehetőséget, kellő ideig gyötörte a területet. ’Így nem fogom sokáig bírni!’ - ahogy figyelte az alatta vonagló édes szenvedését, minél előbb eggyé akart válni vele, belé akart hatolni.

- Azt akarom, dugj meg! Most azonnal! – parancsolt rá vágytól ködös szemmel a másik – Magamban akarlak érezni...

Nem kellett kétszer kérnie, már a kezében is tartotta az éjjeliszekrényre előkészített síkosítót. Először egyik ujját vezette bele, s különös dolgot tapasztalt. Mintha a másikon érezhető lett volna némi előkészítés. ’De ez nem lehet, hiszen...’ - fejét felkapva újra Ryót kereste, de mielőtt sikerült volna ráfókuszálnia, Yamapi lehúzta egy újabb csókra, ami egészen más volt, mint az eddigiek. Teljesen elgyengült tőle, érezte a benne lakozó mérhetetlen gyengédséget, és a törődést is egyidejűleg. ’Most nem sírhatok, nem!’ - próbált megálljt parancsolni gyülekező könnyeinek, de egy apró csepp mégis engedett a gravitáció vonzásának.

Pi tekintete mindentudóan és megértően szegeződött rá. Némán biztatta őt, hogy folytassa, amit elkezdett, így hát, nem tétlenkedett tovább. Szép lassan a második, majd a harmadik ujja is társult a művelethez; közben egyre jobban elveszítette az addigra igencsak megfogyatkozott türelmét; majd’ szétfeszítette már a benne tomboló, újra magasan lobogó vágy. Az alatta fekvő test is egyre forróbbra hevült. Oda sem pillantva, egyik kezével újra az éjjeliszekrényen matatott, s végre, keze rátalált az addig rejtőzködő apró csomagocskára. A várakozás izgalmával telve, ügyetlenül kibontotta, majd felhúzta a benne lapuló óvszert.

- Kérlek... – a félig nyögött, félig sóhajtott kéréssel egy időben nyomult be a másikba.

Vissza kellett fognia magát, ahogy a szűk nyílás körbeölelte, hogy ne élvezzen el azonnal. Annyira régóta várt már erre, nem ronthatja el!

Yamapi hirtelen emelte meg csípőjét, s ez a váratlan mozdulat még jobban felszította az addig sem kicsi szenvedélyét. Lassan kezdett el mozogni, de az alatta vonagló test egyre gyorsabb ütemre késztetette. Főleg mikor meghallotta az egyre összefüggéstelenebb könyörgést, hogy „Még, még!” és „Erősebben!”. Lökött egyet, melyre válaszul Pi hirtelen felkiáltott. Ebből rögtön tudta, hogy végre sikerült megtalálnia a másik legnagyobb kéjt okozó pontját. Nem is hagyta annyiban, próbálta megtartani a helyes szöget, s így minden egyes mozdulatával újabb kiáltásokat csalt a másik ajkára.

’Mindjárt, már mindjárt...’ – lehajolt egy újabb csókra, s épp hogy csak találkozott nyelvük, mikor bekövetkezett benne a hatalmas naprobbanás. Ő legalább is úgy érezte, atomjaira bomlott, ahogy földöntúli gyönyör öntötte el testét. Lökött magán még párat, bal kezét közben rákulcsolta a hasuk közé ékelődött merevedésre, s érezte, ahogy Yamashita az ő alsó ajkába harapva szintén eljutott végre a csúcsra.

Elgyengülve és kábán az előbb átélt orgazmustól lerogyott a másik mellé az ágyra. Hallotta Ryót, aki egy tompa nyögés kíséretében éppen abban a pillanatban élvezett el. Hezitálva felpillantott, s látta, ahogy a páros éppen elveszett egymás tekintetében. ’No, igen, ez a szerelem’ – gondolta kicsit irigykedve, bár hangulatára inkább a meghatottság volt jellemző – ’Kár, hogy itt kell hagynom ezt a világot, mikor épphogy csak teljesült minden vágyam. És rájöttem, hogy a világon nekem vannak a legjobb barátaim’ – keserűen elmosolyodott.

A másik kettő viszont nem hagyta elmerülni az önsajnálat mocsarában. Ryo lustán feltápászkodott addig birtokolt helyéről, letérdelt az ágy elé, s gyengéden megcsókolta. Érezte, hogy rengeteg mindent akart belesűríteni a másik ebbe az egy megmozdulásba. Mikor pedig elvált tőle, érkezett a férfi tettének majdnem ikertestvére, csak most a másik oldaláról.

Könnyek szúrták a szemét, a boldogság könnyei, s egyáltalán nem szégyellte, mikor egy-kettő végigcsordult az arcán.

- Mozduljatok arrébb – Ryo rekedt hangja törte meg a csendet, majd felmászott az ágyra, s elhelyezkedett Pi mögött, egyik kezével átölelve a férfit. Ő pedig Yamapi hívogatóan széttárt karjaiban talált éjszakai menedékre.



Másnap reggel mikor felébredtek, Ryo már nem volt velük. A két hátra maradt szótlanul, de mégis barátságos csöndben készülődött, majd dél körül elindultak haza.

Néhány órával később értek vissza. Yamashita a szülői ház előtt tette ki, s az ablakon kihajolva egy pillekönnyű csókot lehelt ajkára. Ezzel búcsúzott tőle.

Ő csak mosolyogva állt a kapu előtt, és a távolodó autót követte pillantásával, míg az teljesen el nem tűnt a szeme elől.

„Hisz, ha örökre lehunyom is szemem”

Két hónappal ezután kórházba került; ahogyan az évszakok változtak, az ő életereje is úgy gyengült egyre jobban. Akármennyire is szerette volna, nem volt más választása, s a bevonulásával egy időben a bandája is bizonytalan hosszúságú pihenőre vonult. De a csapattagok egyike sem bánta ezt, mert így legalább vele lehettek. Nem telt el úgy nap, hogy ne sertepertéltek volna az ágya körül többen is. Az ügynökségtől szinte mindenki meglátogatta újra és újra; a srácok nem akartak elszalasztani egyetlen pillanatot sem, amit még vele tölthettek el.

Egy nap - az oly’ ritka pillanatok egyikében, mikor pont nem volt nála senki -, a kedvenc párja érkezett hozzá látogatóba. Yamashita az ágy sarkában helyezte magát kényelembe, míg Nishikido egy széken foglalt helyet. Semmiségekről beszélgettek, felelevenítettek pár közös emléket, élcelődtek a többieken; csak úgy, mint régen, úgy, mint amikor még minden rendben volt.

A páros lassan szedelőzködni kezdett, hiszen odakint késő estére járt, gyorsan elrepült az együtt töltött idő. Már majdnem elhagyták a szobát, mikor az ágyban fekvő suttogása torpantotta meg őket.

- Köszönöm.
- Nincs miért – szólalt meg Ryo, Yamapi pedig bólintott.
- Azért én mégis köszönök mindent. Mind a kettőtöknek. Becsüljétek meg nagyon, ami összeköt benneteket. Vigyázzatok egymásra, bár ami köztetek van, az még egy kisebb világvégét is túlélne szerintem – ezzel a mondattal intett vigyorogva búcsút nekik aznap.


És valóban... Ez volt a végső istenhozzád; véget ért a halállal folytatott szenvedélyes tangója, a világ új hajnalra virradt, amit ő már nem érhetett meg. Az utolsó, ami beleégett retinájába, az ajtajában kézen fogva álló két fiatal férfi képe volt.

Rajongók milliói gyászolták, de legjobban családjának, barátainak és munkatársainak okozott fájó űrt hiánya.

„Többé már nincs mitől félnem.”

Így ért véget Yokoyama Yuu, a sokak által csak Kimi-kunként emlegetett örök kisfiú élete.

~*~


Legtöbbször diadalmaskodik is partnerei fölött.

Megjegyzés 2: tehát a kérdőjel = Yokoyama Yuuval, akiről fontosabb tudnivalók: JE tag (azon belül a Kanjani8 legidősebbje), dumagép, bohóc, MC, magánéletben félénk és szótlan, játékőrült, rengeteg JE-s barátja van, Ryo pátyolgatója régóta, Yamapit is mini-Jr kora óta ismeri, ’Akame’-fan.
(*Az idézet Yamashita Tomohisa „Himawari” című számából származik. A magyarítás saját.)

Poll #1461617 Haláltánc
This poll is closed.
Open to: All, detailed results viewable to: None, participants: 15

Mennyire sikerült a szerzõnek jól felhasználnia az általa választott idézetet?

Mennyire nyerte el a tetszésedet a történet felépítése, cselekménye, stílusa? (objektív vélemény)

Összességében hogy érzed? Egyéni véleményed szerint, milyen?